A szabad akarat paradoxona

A lélek egyetemes célját a fizikai világban éri el, mégpedig azáltal, hogy a mitzvák teljesítésével Isten földi lakhelyévé változtatja a világot.

De cselekedeteinket szabad akaratunkból kell tennünk, hogy igazi jelentőségük legyen. Ha mindig megtapasztalnánk az Isteni jelenlét erejét és szépségét, amit mitzváinkkal hozunk a világba, akkor mindig a jót választanánk, s megszűnnénk autonómnak lenni. A nyilvánvaló robotikussá válna. Elért eredményeink nem lennének jelentősek, épp csak annyira, amennyire azt eredménynek hívjuk, hogy egy nap háromszor eszünk és nem ugrunk a kútba.

Épp ezért életünknek ezen nélkülözhetetlen szakasza majdhogynem teljes spirituális sötétségben telik. Egy olyan világban élünk, ahogy az Isteni valóság rejtve van, ahol életünk célja nem nyilvánvaló. Olyan világban, ahol minden cselekedetet átitat a rossz, és ahol a gonoszság mindennapos. Egy ilyen világban minden pozitív és Isteni cselekedetünk nyilvánvalóan saját választásunk és érdemünk.

Másfelől viszont hogyan lehetséges, hogy ilyen feltételek mellett jól és igaz emberként tudjunk dönteni? Ha a lélek egy ilyen Istentelen világba ragadt, ahol minden Istenitől meg van fosztva, akor hogyan is találhatná meg az igaz utat?

Ezért létezik a lélek már azelőtt is, hogy leszállna ebbe a világba. Élet-előtti létformájában a lelket megerősíti az Isteni bölcsesség, tudás és küldetéstudat, ami majd segíteni fogja küzdelmeit a fizikai valóságban.

A Talmud szerint a magzat az anyja méhében elsajátítja a teljes Tórát, de amikor megszületik, egy angyal a szájára ver, hogy elfelejtsen mindent.

Jogos a kérdés, hogy ha mindezt elfelejtjük, akkor miért tanítják egyáltalán meg nekünk? De épp ez a kulcskérdése a tudás és választás paradoxonának. Nem láthatjuk az igazságot, fizikailag nem tapasztalhatjuk meg, de ugyanakkor mélyen magunkban tudjuk azt. Elég mélyen van ahhoz, hogy választhatjuk azt, hogy nem veszünk róla tudomást, de ahhoz is elég mélyen, hogy bárhol is legyünk, bármivé is váljunk, mindig választhatjuk azt, hogy előássuk magunkból. Ez a végső következtetés, a választás lehetősége. Hogy kiválasszuk, melyik utat akarjuk járni. Hogy ki akarjuk-e aknázni a lelkünkben lévő tudást, vagy el akarjuk nyomni azt.

Ebben a világban túl sok értelmét nem látjuk az életnek, épp a fentebb említettek miatt. Olyan, mintha egy évszázadon át néznénk egy zenekart, amint épp előadnak egy szimfóniát a tévében, csak épp némítással. Látjuk a karmester és a zenekar kézmozdulatait, s néha feltesszük a kérdést, miért is tesznek látszólag minden ok nélkül ilyen furcsa mozdulatokat. Olykor azonban megértjük, hogy egy gyönyörű dallamot játszanak, de nem hallunk belőle semmit. S miután száz évig néztük ezt csendben, ismét megnézzük, de ezúttal felhangosítva. A zenekar vagyunk mi magunk, a zene pedig – akár jól, akár rosszul játszva – életünk cselekedetei.

Nincsenek megjegyzések: